10 évvel ezelőtt, mikor először került megrendezésre a Fény tábor, Jászberényből kisiskolásként én is ott toporogtam a többi gyerekkel az első nap reggelén a Vadászház udvarán, valamelyik színű csapatban, az akkori csoportvezetőmmel, és a „Júlia figyelj!” utasítást hallva babzsákot dobálva próbáltuk megjegyezni egymás nevét. Mindig is nagyon szerettem táborozni, viszont sosem ragaszkodtam egyikhez sem. Pillanatnyi kalandot jelentettek. Egy hét móka, amiről utána nem esett több szó, játszótársak, akikkel sosem találkoztam többet. Így jöttem Jászfényszarura is. Jó lesz nyári programnak, jövőre meg majd kipróbálok egy következőt. Ennél szebbet pedig nem is tévedhettem volna. Az első Fény táboros hetem végeztével ugyanis nem csak hogy beszédtémám maradt a sok élmény, de ezt azokkal az emberekkel osztottam meg, akikkel újonnan megismerkedtem. Megbeszéltük hát, hogy jövünk jövőre is. Ennek immár tíz éve.
Mondanám, hogy ennyi év alatt sok minden változott, de az igazság az, hogy szinte semmi. Már ami a tábort és a programokat illeti. Továbbra is az az első nap előtti körüzenet a szülőknek, hogy a Vadászházhoz hozzanak magukkal a gyerekek kullancsirtót, mert nerf csatázni az erdőbe megyünk, legyen váltóruhájuk, ha nagyon eláznának a vízibombázás közben, és ezen a napon születnek a legszebb kézműves alkotások. A játékok nyereménye még mindig édesség, a legjobban a Régi Kaszinóban elfogyasztott ebéd ízlik, az uszodában az idő vagy túl gyorsan telik, és semmi kedvünk elindulni, vagy túlságosan lassan, és akkor mehet a vezetőknek való hízelgés, hogy addig hagy csatlakozzunk másik csapathoz.
Kirándulós napokon szinte biztos, hogy nyoma vész egy-két pulóvernek, és akadnak gazdátlan hátizsákok is, de ami biztosabb, hogy olyan helyekre jutunk el, ahol nem is lényeges, hogy hiánytalanul megvannak-e a cuccaink. Amire emlékszünk, az úgyis az, hogy egy traktor utánfutóján utaztunk a Pethő-tanyán, szakadó esőben szaladtunk lefelé a Szalajka-völgyben, a visegrádi várban nézhettünk lovagi tornát, idei példát említve pedig megannyi modellt csodálhattunk és építhettünk meg a LEGO kiállításon, valamint végig izgulhattunk egy fergeteges produkciót a Fővárosi Nagycirkuszban. Hazafelé az uzsonnát azóta is a buszon fogyasztjuk el, és leszállás előtt tapsrakétát küldünk a sofőrnek.
A szabad programot sikerrel harcoljuk ki évről évre, a foci-, kosár- és röplabdameccsek megunhatatlanok, a színes karszalagokat a második nap után mindenki elhagyja, az elhangzott viccek, megjegyzések, félresikerült szelfik olyanfajta nevetést eredményeznek, amitől megfájdul az ember hasa. Az étteremből visszafelé sétálva jó belógni venni valamit a boltban, torkunk szakadtából szurkolni a csapatunknak egy ügyességi versenyen, nap végén azt várni, hogy végre másnap legyen, és jöhessünk újra.
Ami viszont a táborozókat illeti, nos, mi változtunk. Már tudtuk egymás nevét az ismerkedős játék előtt is, és mikor újra jöhettünk táborozni, hangosan üdvözöltük a másikat gyülekezőkor. Következő évben előre kértük, hogy egy csoportban lehessünk, és minél több időt tölthessünk együtt.
A szüleink fülét rágtuk, hogy később jöjjenek értünk, vagy próbáltuk őket rábeszélni még egy esti programra. Az elérhetőségek ott lapultak a telefonunkban, egész évben tartottuk a kapcsolatot. Mire ismét eljött a tábor ideje, egy hatalmas baráti buliként tekintettünk a hétre, és mindig azt kívántuk, bárcsak ne érne véget.
Mikor a gimnáziumban kihirdették, hogy valahol kötelezően le kell dolgozni 50 órát, nem is volt számomra kérdés, hogy hová szeretnék menni. Így váltam a többiekkel együtt táborozó kisgyerekből csapatvezetővé, és a mi feladatunkká vált továbbadni a gyerekeknek a barátkozás lehetőségét.
Egyre több lett a közös téma, egyre sűrűbbé váltak a találkozások. Szokássá nőtte ki magát a táborzárás utáni, csoportvezetőkkel hajnalokig tartó beszélgetés.
Az évek múlásával diákmunkássá, majd önkéntessé nőttem ki magam, és szinte felnőttként tértem vissza a gyerekek közé, aki egyszer én voltam. Ez a tábor olyan közösségformáló erővel bír, amit korábban nem tapasztaltam, és ami miatt visszahúz a szívem.
Az itt szerzett tapasztalatok irányt mutattak a későbbiekben is, pályaválasztásnál segítségemre voltak, így most büszkén írhatom, hogy 10 évvel később, kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatóként, szakmai gyakorlatom tölthettem a táborban, mint kreatív tartalomgyártó.
Ezalatt az idő alatt nemcsak a tábort szerettem meg, de a várost is, ahova mindig nagy örömmel megyek, a Petőfi Sándor Művelődési Ház és Könyvtár intézményét, és minden munkatársát, akiknek hálás vagyok a segítségükért, támogatásukért, és leginkább az embereket, akikkel felnőttem, akikben igazi barátra leltem, és akik nélkül már nem csak a Fény tábor nem lenne ugyanaz, de a mindennapjaim sem.
